Kezdet!

       Hajnalodik, a kisváros fölött narancsra festi az eget a nap. A teraszomon állok, még kábán nézek magam elé és próbálom elmémet kitisztítani. Nagyokat pislantok, meresztgetem szemeim, mintha ettől jobban magamhoz térnék. Keserves kutyaugatás zavar meg ébredésemben, majd még egy és még egy. Egymást túlkiabálva vonyítanak, érzik, valami történt! Szinte fáj, lüktet az agyam, mikor szirénák hangja repeszti szét az étert és mintha azt üvöltenék, segítség, segítség! Mi történt? Valami rossz érzés kerít hatalmába. Elszabadult? Gyomrom összerándult, szívem úgy kalapál, mintha nem találná helyét a belsőmbe, arcomat ellepi a veríték, érzem, ahogy összegyűlnek a cseppek a bőrömön és megkezdik útjukat a föld felé ahol tehetetlenül szétfröccsennek. Igen, szólalt meg John, Gary kiszabadult és megfékezhetetlen.

      A városka szívében áll egy kis ház. Nem lepukkadt, de nem is gazdagságról tesz tanúbizonyságot. Olyan átlagos. Valaha Fehér, de az idő figyelmeztető jeleként inkább már szürke falak, kopott barnakeretes ablakok, melyben az üvegek tiszták, szinte láthatatlanok, csak a fény csillogása árulja el, hogy van ott valami. Lakói rendesek, tiszták az udvar ápolt és a gyep is gondozott. Látszik, az itt élők megbecsülik, amijük van. A kert közepén magányosan áll egy kút, teteje lefedve, nincs használatban, inkább csak emlékeztetőnek van, hogy régen másképp élték az életüket az itt lakók. Hatalmas cseresznyefa veti árnyékát a ház oldalára, roskadoznak ágai a sok gyümölcs alatt, hallani lehet az ágak sikoltását arra várva megszabadítsák őket a rettentő tehertől. Egy-két rigó próbál segíteni gondjain, sárga csőrüket szaporán mélyesztik a lédús gyümölcsbe, kicsiny lyukat vágnak rajta, kicsípnek egy darabot és kéjesen ízlelgetik a zsákmányt. Szabadon repkednek ágról –ágra, boldogok, hiszen nincs, kötöttség nem veri őket béklyóba a tömegvonzás, nincsenek korlátaik csak az élet. A ház csendesebb! Nincs gyerek zsivaj, nincs zeneszó nincs semmi, ami a benne élő idős házaspár nyugalmát megzavarná. Nem így volt régen, úgy harminc-negyven évvel ezelőtt, akkor élt az utca a ház és az egész környék. Sok volt a gyerek, a fiatal és napkeltétől napnyugtáig lüktetett a város keringése. A véget nem érő foci meccsek, bújócskák, fogócskák későestig elragadták a kis játékosokat. Igen, itt nőttem fel ez volt a szülőházam ez volt az én városom.

De hogy is kezdődött?

Egy decemberi napon, mikor minden csemete már a télapót várta, tisztította a csizmácskát, előkészítette a saját készítésű zoknit és magába mormolta félve a versikét, amit elkell mondani az öreg kaporszakállúnak, akkor egy anya másra várt, nem csokira, nem meglepetésre, hanem az élet legszebb ajándékára egy gyermekre.

Igazi téli nap volt, korán jött a hó és fehér lepellel borított mindent. A közeli dombon fiatalok sereglete szánkózott, csúszkált és hógolyózott egymást nem kímélve. Vidámak voltak, nem törődtek semmivel csak az életnek, a boldogságnak, a hónak és egymásnak örültek.

Az asszony vajúdott, szinte kiszakadt az ágyéka a fájdalomtól, de nem bánta, tudta vége lesz és karjaiba tarthatja a kilenc hónapja várt jövevényt. A szülőszoba falai fehérek voltak hivatva a tisztaság és egészség jelképét, körbe valami megfoghatatlan zöld csempével, ami kinézetével egy fikarcnyi melegséget sem árasztott. Inkább azt az érzetet keltette, hogy a semmi közepén vagyunk és nincsenek falak és nincs tér. Itt olyan elveszett, kiszolgáltatott az ember. Zöld a szülésznő, zöld az orvos, zöld a takaró, lehet még a lámpa is zölden világít. Nagyon nyomasztó!!!!

A zöld ágyon feküdt az asszony és fél alélt állapotban észlelte, hogy szólnak hozzá, nyomjad, nyomjad!!! Szakító érzés tört agyába, testébe, tudatába és utolsó erőfeszítésben megrándult teste…..és vége. Nem érez fájdalmat sem szenvedés csak megnyugvást, megkönnyebbülést.

Légzése még szapora, de már arra gondol, mindjárt megláthatja, keblére ölelheti, megismerheti a piciny embert, akit oly sokáig hordott a szíve alatt. De baj van nem hall semmit! Síri csend, itt zajnak kellene lenni, gyönyörű dalnak! Miért hallgat az a torok minek égi zenét kellene sugározni a világ felé? Jelezvén, megjöttem!

A kis test igyekezett, hogy meglássa a valóságot, mit eddig anyja lénye védő gonddal zárt el előle és lehetővé tegye ennek a napnak az eljövetelét mikor is kitárul előtte az univerzum.

Előtte derengett a fény, mikor váratlanul szorító karok fogták át nyakát, valami meggátolta teste kiszabadulását a külvilágba.

Apró törékeny tudata lassan elhagyta testét és távolról nézte az eseményeket. Ő lettem volna, ő lett volna az életem –mondta s, mint keselyű kőrözött a magatehetetlen csecsemő körül. Nem értette mi történik, hiszen ő is újjá született, nem tudta ki volt azt sem miket tett előző életében! Ösztönei súgták kell egy test egy új test! Nézte a csöpp élettelen lényt, milyen magatehetetlen mennyire kiszolgáltatott ott a nővér kezében. Látta amint lábánál lógatva tartja a csecsemőt és ütemesen, gyengéden, hogy ne okozzon nagyobb bajt, de azért megfelelő erővel csapkodta a kicsi hátát, fenekét. Nem lehet, nem lehet, kiabálta és még erősített az ütemen.

És megtörtént, felhangzott a várva várt sikoly. Örömkönnyek szöktek az anya szemébe. Még is van isten!!! Szinte magába tapasztotta a kicsit, mint aki már soha nem engedi el.

Megszülettem és velem együtt John is, aki rögtön visszatért testembe amint érezte fellobbanni az élet szikráját.

A túlvilágon töltött idő a sötétben való rövid bolyongás megváltoztatott és örök nyomot hagyott bennem. Nem tudott létrejönni a tökéletes egyesülés, John mint önálló személyiség élt bennem és fejlődött velem együtt. Nehezen tudott beletörődni, hogy fogékony lettem az ő világukra, ők mindig megbújva élnek és irányítanak a háttérből. Tisztába voltam a jelenlétével, kommunikáltam vele, így észrevétlensége csak hiú ábránd maradt.

Igyekezett kilépni ebből a „házasságból”, de nem volt elég erős, én voltam az erősebb. Egy éves koromig kétszer próbált átküldeni a másvilágra szörnyű betegséget hozva rám, mert neki az a tökéletes létezés, ha beleolvad hordozójába és programozhatja, mint egy video játékot. Kétszer hallgattatott meg szüleim kétségbeesett imája és legyőztem őt. Nem engedtem a sötétség hívásának, élni akartam, élni.

John belenyugodott, most nem kap, új testet még várnia kell, de van ideje, most már türelmes.

Folytatom…….

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: