Dilemma

Meg kell találnunk Oleget!!!Figyelmeztetnünk kell, bár nem érdemeli meg azért amit tett. A halál túl nagy ár!! Nem tudjuk hol él ,azóta nem hallottunk róla. Harry segíthet- mondta John. Igazad van!!! már tárcsáztam is . Megkértem a barátomat nézzen utána a rendőrségi adatbázisban hátha szerepel valahol Oleg tartózkodási helye. Ha megtaláljuk figyelmeztetjük a veszélyre és talán mi is közbe tudunk avatkozni.

Kint már besötétedett ,a látóhatáron vörös csíkot húz a nap. A fák meredten állnak nem mozdulnak csak halovány árnyékukon látszik ahogy a levegő remeg. Meleg van ,fullasztó. Az idei nyár bőkezűen bánt a meleggel. Szinte alig volt nap hogy kis felüdülést hozott volna. Várakozás!!! A legrosszabb!! A tehetetlenség gúzsba köt és felkorbácsolja a dühömet. Miért jutottam idáig? Feltettem a kérdést magamnak, Johnnak . A válasz mindig ugyan az ! Mi tehetünk róla!! Az évtizedes elfojtott érzelem , düh, harag valahol utat keresett magának. Gary személyében találta meg a szabadulást. Legalább itt lenne Viktória! Hozzábújnék csendesen, és  megnyugtató közelsége helyére tenné a világot és lelkem viharát lecsillapítaná. Nincs itt , már sok éve nincs és én még ma sem nyugodtam bele. Keresem valahányszor nyitom az ajtót ! Hallom ahogy szólít ! Te vagy az drágám? Búgó hangja a szívemig hatol bennem él és nem hagyja magát feledni. Amikor valami meg van az természetes de ha nincs akkor döbbenünk hiányára. Nem becsültem meg , soha nem képzeltem hogy elveszíthetem. Mire ráébredtem már túl késő volt Láthatatlan kéz szorítja a szívem, érzem a magány elviselhetetlen érzését. Gyomromban a gombóc nőtt, nőtt és nőtt. Ne szenvedj.- mondta John. Engedd el!! Itt az ideje , változtatni már úgysem tudsz. Elment!!Igaza van ! Elment, de ezt soha nem bocsájtom meg magamnak! Erőltetem , nem megy ! Közönyösséget színlelve, magamat is becsapva élek. Tudom az ő helyét nem foglalhatja el senki a szívemben. Bele ívódott, beleégett  a tudatomba és nem telik el nap sem óra hogy ne gondolnék rá! Viktória ! Az életem!

 A napi önsanyargatás után úgy döntöttem  megpróbálok valami értelmeset is csinálni. Be kellett pótolnom a sok munkahelyi lemaradásomat. Rengeteg ajánlat, szerződés , kimutatás . Mind-mind gyűlölöm , de most kikapcsol és egyáltalán nem bánom van mivel foglalkoznom. Az érdektelen munka elvonta a figyelmemet a problémákról. Nem igazán szerettem már a munkámat. A frontvonalból felkerültem a vezetők szférájába ahol már kevés gyakorlati feladattal kerültem kapcsolatba és attól kezdve csak papír, papír és még több papír munka várt. Elkészültem! A legfontosabb feladatokat rendbe raktam és átküldtem e-mailben helyettesemnek Jeff-nek némi utasítással egybekötve és megkértem hogy bizonytalan ideig tartsa a frontot. Jeff törtető fiatal, valószínűleg alig várja hogy bizonyítson és az első adandó alkalommal helyembe lépjen. Nem haragszom rá ! Ugyan ilyen voltam fiatalon, ugyan ilyen ambiciókkal.  Álmos voltam, legszívesebben lefeküdtem volna és egy hétig fel sem keltem volna. Nem teheted!-figyelmeztetett John. Tudom, tudom! –mondtam összetörten. Kitámolyogtam a teraszra , hátha ott lelek egy kis felüdülést, de ott is csak  a nyomasztó hőség várt. Kábán néztem a csillagokat és szerettem volna most valahol köztük lenni, repkedni  az univerzumba, csillagról –csillagra, bolygóról- bolygóra minél messzebb innen. Harry térített vissza a való világba. Nem zártam be a kaput így be tudott jönni. Találtam valamit – mondta. Nyomoztam, pár helyre telefonáltam és bár név szerint nem találtam semmit , de rákerestem a hasonló bűnesetekre és a szomszéd város börtönében van egy elítélt aki hasonló bűncselekmény miatt ül, a név nem egyezik, de az életkor és a leírás alapján lehet ő is. Kinyomtattam a fényképét, nézd!!! Megmutatta!!! Éreztem tágulnak az ereim, a halántékom elkezdett lüktetni. Dühös lettem!!! Ismerős arc nézett vissza a képről! Idősebb, kopaszabb de határozottan ő volt. Oleg! A csontkeretes szemüvegét nem hagyta el, most is körbefogta sunyi tekintetét. Valószínű nevet változtatott, gondolom többször is . Nem tudom hány ember életét tehette tönkre, hány ember álmait törte ketté, csak azt tudom hogy ennyi idő után is rettentő düh dolgozik bennem, de ettől most muszáj elvonatkoztatnom. Most meg kell mentenem azt akit gyűlölök. Furcsa kettősség. Felvetődik az örök kérdés jin vagy jang, fehér vagy fekete, jó vagy rossz? Mi a helyes? Megkímélem az életét, de lehet hogy pont ezzel teszem tönkre másokét. Dilemma!!! John ugyanígy gondolja legszívesebben ő is szétszedné ízekre ezt a gonosz lelket, de tudja nem lehet, elsődleges célunk Gary. Harry látta rajtam a felismerés brutális megnyilvánulását, így rá sem kérdezett hogy valóban Oleget látjuk-e. Ki kell hozni őt-fordultam Harry-hez. Sam! Ez nem olyan egyszerű-mondta. Nem sétálhatunk be csak úgy egyszerűen egy börtönbe éjszaka. Találj ki valamit-csattantam fel egy kicsit túl határozottan. Rendben –adta meg magát. Két óra alatt megtudjuk járni és jöhet a móka- próbáltam erőltetett vidámságot színlelni. Kocsiba ültünk és indultunk. nem szóltunk egymáshoz egész úton. Látszott még mindig emészti magát Harry és gondolkodik hogy ez valóság vagy csak a képzelet játszik vele valami furcsa játékot. Széles homloka redőkbe állt, ez nála az elmélkedés biztos jele volt. Tervez! Nem kérdeztem miként fogja megoldani  Oleg kihozatalát, tudtam nem ismer lehetetlent , véghez fogja vinni. Megérkeztünk! Megálltunk a börtön melletti parkolóban. Harry oda szólt- Ti maradjatok! nem tudtam nem észre venni  a többesszám használatát. Ezekszerint elfogadta John létezését ez kis megnyugvással töltött el. Végre nem vagyok egyedül ezzel a titokkal.

A barátom távolodott, megállt a hatalmas vas ajtók előtt amikhez képest még ő is aprónak tűnt. Kinyíltak  az óriás szájak és elnyelték Harryt. Várakozás közben néztem a börtön falát ami legalább három méteres volt és fölötte a jellegzetes fonott , csavart szögesdrót ami még egy métert hozzá tett az egyébként is magas kerítéshez. Kicsit távolabb kikandikál egy őrtorony teteje amiben homályosan látszik hogy egy őr posztol. Érzem a negatív hullámokat ami bentről árad. A romlott lelkek tárhelye. Rablók, csalók, gyilkosok az életben eltévelyedett emberek. Ki ezért ki azért, de rossz utat választottak a boldogulásra. Sajnos ezt a rossz kódot viszi magával a lélek és következő megvalósulásában is alap beállítás lesz a gonoszság. Mindannyian hozzuk magunkkal természetünket. senki sem úgy születik hogy jó vagy rossz! genetika! világunkban ezt így hívják, de valójában a lelkünk hordozza magával életről- életre, testről-testre a beállítást ami szép lassan úrrá lesz rajtunk életünk folyamán. Azt mondjuk késztetést érzünk valamire, mert az emberek döntő többsége nem tudja hogy ez egy belső sugallat, parancs a dolgok véghezvitelére. Az eltévelyedett lények sem lelketlenek csak rossz felé vezeti őket a belső énük. Ebben a pillanatban nyílik a kapu és Harry óriás kontúrja mellett megjelent egy másik jóval alacsonyabb kicsit billegősen járó alak. a düh újra felkorbácsolódott bennem amint közelről is megláttam azt a gyűlölt arcot.  A kocsiban ültem ő még nem látott. Fürgén tekingetett körbe álmos szemeivel, nem tudta mi történik vele. Keresgélte az okát, amiért felverték álmából éjnek évadján. Harry betuszkolta a hátsó ülésre. nehézkesen ment, mert megbilincselt kezével nem tudta navigálni magát, inkább csak úgy beesett. Sötét volt, nem ismert fel, mert háttal voltam neki és nem igyekeztem felfedni magam.

A vissza út is csendben telt. Én és Harry a feszültségtől, oleg a félelemtől nem tudott megszólalni. Néztem a tájat az ablakon keresztül, ahogy suhannak a fák a bokrok, néha a sebesség hatásaként, mint egy folyam folytak össze a képek. Szemem képtelen volt szétválasztani a suhanó árnyakat. Sam!- ne aludj el

!!-figyelmeztetett John. Igazad van-ráztam meg a fejem kísérletet téve arra, hogy elhesegessem a rám törő álmot. Ez a monoton utazás pont az álomba merülés melegágya. Kibírtam! Megérkeztünk és öles léptekkel rontottunk be a lakásomba. Harry szinte húzta maga után Oleget aki rosszat sejtve nem, nagyon akart velünk tartani. A nappaliba mentünk. Harry belelökte Oleget a fotelba és maga is leült a másikra. Hogyan tovább?-kérdezte. Ekkor fordultam először szembe evvel a nyomorult féreggel. Nem ismert fel látszott a kifejezésén! Egy nagy kérdőjel formálódott arcán. Tudta, hogy én vagyok a kulcs csak nem ugrott be neki mihez. Oleg- szólítottam meg, ezen meglepődött, valószínűleg évek óta más és más nevet öltött magára. Emlékszel rám? Látom nem! Tehetném, most nyomatékosan vissza hoznám az emlékeidet, de szerencsédre most nem tehetem. Sam vagyok! Most már emlékszel a Titánokra? ( Ez volt a zenekarunk neve). Megváltoztam ugye? Eszembe jutott a kölyökképem, a hosszú váll alá érő hajam, amit úgy szerettem lóbálni gitározás közben, a szűk nadrág. Igen Oleg megváltoztam, de veled ellentétben pontosan emlékszem és átjárja testem a becsapottság érzése, amit te okoztál. Elsápadt! Nagyon megszorultam- próbálta menteni magát mivel időközben rájött miről van szó. Ezt ne Oleg! Ezt ne, mert csak jobban feldühítessz vele!- ordítottam talán egy kicsit túl erélyesen. Belehúzódott a fotelba és elhallgatott! Harryhez fordultam. Eljött az idő!!! Jelentőségteljesen csaptam az asztalra palástolva idegességemet. Elmondtam barátomnak pontosan a tervünket mielőtt elindultunk Olegért, így pontosan tudott mindent. Jött a vodka-narancs és némi altató. A kanapéra feküdtem és vártam, néztem ezt a két emberből álló társaságot. Jó és rossz! Újra!

Ember, aki megkeserítette életemet és egy másik, aki elkísért fél életen át és kitartott mellettem jóban, rosszban. Ellentétek és most mégis szükségünk van egymásra egy közös cél érdekében. Lassú lebegés fog el, szemhéjaim nehezülnek és kezdődik a sötétség. John vigyázz rám!- mondtam utolsó erőmmel. Itt leszek-jött a válasz. Mintha egy felfújt léggömbbe hánykolódtam volna, lebegtem körbe-körbe, nem éreztem merre van fent és lent, jobbra -balra, nem láttam színeket, fényeket csak az agyamba cikáztak vonalak, körök, szikrák, de valami különös módon megmagyarázhatatlanul nem láttam őket csak éreztem. Érzékeim nem a külső környezetet érzékelték. Szemem nem látott, fülem nem hallott! Az agyam közvetített képeket egy kicsiny belső mozivászonra. Velem vagy John?-kiáltottam úgy hogy a szám nem mozdult. Átfutott rajtam a kétségbeesés. Talán kómába estem? Tudok mindenről az érzékszerveim, a végtagjaim mégsem működnek. Erőlködök, vergődök, sikítok, de csak tudatommal, mert minden mozdulatlan, ami a testemhez tartozik. Pörgök -forgok a nagy semmibe. John-tól nem jött válasz pedig terv szerint itt kellene lennie. Átjár a kétségbe esés. Magamra maradtam! Most mit tegyek? Mintha órák teltek volna el a szörnyű várakozásban. Úgy éreztem magam, mint egy elítélt a villamos székben. Tudja, hogy jön valami végzetes valami ismeretlen, nem érti mi az, de szörnyű félelemmel várja, hogy valami történjen és vége legyen már. Világosodik, szememmel már foltokat látok, bizsergés kezdi átjárni a kezeim a lábaim. Mintha élnék! A forgás nem ál meg egyenletesen forgok nagy ívekben. Egy nagy buborékban vagyok, már látom! Áttetsző! Körülöttem még sok-sok csillogó gömb és bennük alakok hánykolódnak, mint megannyi magzat. Az egyik burok mellém sodródik, az enyémnek tapad így alkotunk egy iker „petesejtet”. Alak mozdul benne, a minket elválasztó hártyának tapasztja arcát. Megrémülök! Úristen ez Gary!- gondoltam, hiszen saját magammal néztem szembe. Ekkor belém hasított a mélységes üresség, a felismerés ez nem Gary! John- kiáltottam üvöltve! Hogy kerültél oda? Mikor váltál el tőlem? A tervünk! Mi lesz a tervünkkel? Látom ő is kiabál, de most se külső sem belső hangot nem hallok. Egyébként is Johnnak soha nem volt külön teste, hiszen ő is én vagyok. Nincs rá szüksége!

Egyek vagyunk! Gary az álmaim rettegett „királya”, ő tette, hiszen már mindenre képes! Teljes erőmmel próbáltam átszakítani a köztünk lévő burkot, de nem engedett! Nyúlott, csúszott, ellenállt, sehogy sem jutottam át Johnhoz. Kimerültem, ráadásul teljesen elesettnek éreztem magam a másik felem nélkül. Feladtam, igyekeztem lenyugtatni magam és átadni az eseményeknek. Talán nincs minden elveszve! Hirtelen egy moziban ülök, a szék karfája közrefog, mozdulni sem tudok. Tőlem jobbra John ugyanilyen helyzetben ül, leszorítva, lefeszítve. A távolság végtelennek tűnik kettőnk között. Nem látszódnak a széksorok csak valami megfoghatatlan sötét mélység. Előttünk a vászon, ami beteríti a teljes látóterünket. Fehér fények villódznak rajta ötvözve fekete apró csíkokkal mintha pont vége lenne a filmtekercsnek. Aztán hatalmas számok! 10…9….8…. A visszaszámlálásból sejtettem most kezdődik a film.3…2….1….. Színpad tárul elénk. Sötét van, csak apróbb sejtelmes csillogásokból lehet tudni nem üres a színpad. Elemi erővel szólalt meg hirtelen a láthatatlan hangfalakból a dob és a basszus vontatott üteme. Lüktetett a belsőm az elementális mély hangoktól. Felcsendült a gitárok karcos hangja. Igen ez ismerős! Szó szerint pokoli hangzása van a zenének. Annak is szántuk, hiszen ez a mi szerzeményünk volt. Hirtelen kigyúltak a reflektorok ahogy Udo rázendített az énekre. „Isten vagyok, nem tagadom, a föld a kezeimben összeforrt” -szólt a refrén. A zene és a szöveg valami égi, valami pokoli érzés elegyét keltette és ez volt benne a hátborzongató és egyben magával ragadó. A Titánok álltak a színpadon!! Zúzták a zenét és mindenkin látszott, hogy rettenetesen élvezi. Jó volt látni, hallani még akkor is, ha ezt a valóságban így nem élhettük meg. Az utolsó taktus, az utolsó dob ütés után kialudtak a reflektorok. Vártam a folytatás, vártam, hogy felcsendülnek a régi zenéink újra, de csend lett. Korom sötét van, még azok a huncut fények sem ragyogtak a színpad körül. Johnra akartam nézni! Nem modult a fejem, semmit sem tehettem csak előre meredtem. Mélykék szín kezdett derengeni a színpad helyén és egyre erősödött, mozgott hullámzott, mint egy függőlegesen kifeszített víztükör. Egy energia függöny, amiben változnak az erőterek. Kezd átlátszó lenni és valamilyen fény dereng át. Kék, piros, zöld, sárga váltakoznak halványodva, erősödve. Mi ez?

Sokkhatásként ért a felismerés. A lámpa! Viktória kedvenc lámpája. Hiszen ez a nappalim. Tébolyodottként próbáltam magam kiszabadítani a földöntúli karokból, de az erőm kevés volt. Tehetetlenül nézhettem, ahogy kitisztul a kép. Fekszem eszméletlenül a kanapén, mellettem áll Harry rezzenéstelen arccal , Oleg a fotelban kucorog rettegve. Ez a látvány számomra a kudarc. Nem láttam csak sejtettem, hogy John ugyanolyan tehetetlen, mint én. Pedig kieszeltük. A terv az volt, hogy átjövünk Johnnal, kivárjuk míg Gary akcióba lép és át akar jutni a mi világunkba. Egyesülünk vele, John segítségével. Mivel Gary én vagyok és John is én vagyok ezért Gary és John is eggyé tud válni. Tehát így hárman egyként kellett volna a csaliként szolgáló Olegért menni és ekkor jött a képbe Harry, aki felébresztett volna minket, vissza kellett volna hoznia a valóságba. Ezt nevezik füstbe ment tervnek. Gary egy huszárvágással átvágta a történéseket, hiszen már az elején szétválasztott minket tudván hogy külön gyengék vagyunk. Feltűnt Gary sziluettje. Még itt volt, még nem ment át! Felém fordul és egy lenéző mosolyt küldött, jelezvén hogy kevés vagyok ahhoz, hogy megállítsam. Újra hátat fordított nekem, karjait kinyújtotta, kézfejét nyitott tenyérrel enyhén hátra hajtotta és átnyúlt az energia mezőn majd egy erőteljes mozdulattal átlépett maga mögött hagyva minket. 

Folytatom……..

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: