Tragédia

Steve gazdag szülők elkényeztetett gyermeke volt. Megszokta kicsi korától, hogy az van amit ő akar. Bármit tehet apuci úgy is elsimít mindent. Így teltek az iskolás évei és utána a fiatal felnőtt élete is. Rengeteg stikli és néha még bűncselekmény is száradt a lelkén. Mindig jött a pénz és fater aki kihúzta a slamasztikából. Nem mertek vele ujjat húzni. Szülei gazdagsága révén mindenhol befolyásos emberek vették körül. Neki nem volt göröngyös az út az életben. Alelnöki poszt egy cég vezetésében, ahol egy tollvonást nem kellett ejtenie csak a járandóságot vette fel . Szóval egy huszadik századi aranyifjú volt. Rengeteg álbaráttal, álbarátnővel akik csak a mérhetetlen gazdagság miatt „szajháskodtak” neki. Természetesen Steve úgy hitte, hogy népszerűsége egyenlő a szeretettel, pedig sok talpnyalója kimondottan utálta. Nehéz, néha elviselhetetlen természete volt amivel megalázott másokat. Szentül meg volt győződve hogy ő felsőbb rendű társainál. ( A történelemből valahogy ismerősen cseng a felsőbb rendűség hite)

Úgy gondolta ő sebezhetetlen. Részben igaza volt. Védte őt egy különleges pajzs amit sok réteg pénzpapírból öntöttek. Búra alatt nevelkedett és búra alatt élt. A hétvégeket a véget nem érő bulik jellemezték. Szinte folyamatosan az alkohol és drog hatása alatt állt és ennek megfelelően is viselkedett. Nem voltak határok, nem volt erkölcs és a legfontosabb ami hiányzott az a lélek volt. Üres ember volt érzelmek nélkül. Hazugságban élt! A pénz hazugságában. Ő ezt ismerte, hitte ez a boldogság. Irigyei nemtudták hogy mennyire lelki szegény és mennyire szánalmas , előttük is csak a csillogás volt és a vágyott  hatalom. Ez a hétvége is úgy kezdődött ahogy a többi összes. Steve barátaival a törzshelyükön vedelt, ami alaphelyzetben egy kimondottan nívós hely volt, drága és ekszluzív, de ez a társaság ilyenkor leminősítette egy faluszéli kocsmává. A pénz nagy úr így a tulajdonosok sem ágáltak ellenük ,hiszen tudták busás bevételre számíthatnak.

Folyt a wisky , a fű szaga beterítette a termet. A kábult fiatalok bugyuta vicceken nevetgéltek, olykor átcsapva idétlen röhögésbe. Keveset tudtak magukról, azt érezték ez egy nagyon jó és véget nem érő utazás. Steve felállt és harsányan felkiáltott- Rally!!! Megindult az ajtó felé és a többiek mint birkacsorda követték éljenezve. Kiözönlöttek az utcára és mindenki a saját autójába pattant. Senkit nem érdekelt az elfogyasztott drog és pia, hiszen nem érheti őket baj. Steve is bevágta magát a full extrás mercijébe és indított. Vele tartott az éppen aktuális szőke cicababája is aki természetesen nagyon szerelmes volt Steve-be.( vagy inkább a pénzébe). Gyerünk Steve!- bíztatta. Nem kellett kétszer mondani, gázt adott és elkezdte az ámok futást amiben még három autó követte. Nem volt még késő, akkor kezdett sötétedni ezért még nem voltak üresek az utcák. Őrült mód előzgették, kerülgették az eléjük kerülő autókat. Többen megálltak az út szélén csak hogy elengedjék ezt az öngyilkos karavánt. Steve nyomta a gázt , azt érezte szárnyal a felhőkön át és a végtelen ég felkarolja és repíti a boldogság felé. Módosult tudatával nem érzékelte hogy az előtte álló jelző lámpa pirosfénye világít, de lehet ha látta volna sem vett volna róla tudomást. Lassítás nélkül hajtott a kereszteződésbe.  

A sofőr hazafelé tartott  és már tudta pár perc és otthon van. Nehéz neki nagyon, megviselik az ilyen hétvégi kiruccanások. Az jár az eszébe hogy párja  is lassan hazaér a munkából és lehetséges hogy kapható lesz egy fergeteges együttlétre. Piros! Sárga! Zöld! Gázt ad az autónak és mosollyal az arcán ,pajzán gondolatokkal megindul. Baloldalra néz és rémülten látja hogy egy fekete Mercédesztorpedó könyörtelenül beleszáguld és feltrancsírozza az utat szegélyező betonfalba. Megszűnik minden!!

Egy szokásos hétvége, mikor az irodámba rostokolok , mert be kell fejezni az új projekt előkészületeit. Néha az az érzésem támad hogy egyedül vagyok ezen a földön aki feláldozza szabad idejét a karrierje érdekében. A muszáj nagy úr ! Most hogy várjuk a trónörököst, (már csak egy hónap )minden bevételre szükségünk van. Nem szeretném, hogy akár a szerelmem, akár a szíve alatt hordozott jövevény, bármiben is hiányt szenvednének. Nagyon várom, hogy befejezzem a munkát és magamhoz öleljem Viktóriát. Egy ideje nagyon félszegen érek hozzá, nagy a pocakja és rettentően félek, hogy ártok a kicsinek. Általában nem bírok magammal, mert feleségem így is nagyon kívánatos, legfeljebb kicsit óvatosabb vagyok. Amikor kérdően szoktam ránézni, ő mindig bíztat. Csak terhes vagyok nem beteg!-közli kacér mosolyával és már le is vett a lábamról. Szóval sóvárgok és gépiesen diktálok Melissának, akin szintén látszott az elgyötörtség. Ő is szívesebben lenne most máshol, mással, de rendkívül lelkiismeretes és kitart velem jóban, rosszban. Nélküle elvesznék. Elgondolkodom, tulajdonképpen ő is elláthatná a feladatomat, sok mindent még nálam is jobban ismer. Persze nem szólok neki, mert még vérszemet kap!- kuncogtam magamban.

Hirtelen hideg futott át rajtam. John megrezdült és valami megfoghatatlan fájdalmat közvetített. Mi volt ez kérdeztem? Nem tudom.-válaszolt John. Negatív energiák érkeztek! Valaki, egy közeli lélek küldött jelet! Sötétedett! Nyugtalan voltam! Viktória ilyenkor intézi a nagy bevásárlást. Hívni fog, hogyha hazaérkezett! Mindig így tesz! Valóban megcsörrent a telefon és azonnal fel is kaptam, de a jól megszokott számjegyek helyett ismeretlen felirat nézett velem szembe. Összeszorult a torkom, azonnal éreztem, hogy baj van. John szétfeszített belülről, mert már ő is pontosan tudta a jel nem véletlenül érkezett. Remegve nyomtam le a gombot. Vékony női hang közölte a hírt, hogy Viktória balesetet szenvedett és kórházban van. Tébolyult módjára téptem fel az iroda ajtót és rohantam a kocsihoz. Tapostam a gázpedált és nem igazából érdekeltek a közlekedési szabályok. Már a tudat is megőrjített, hogy Viktóriának baja esett. Csikorogva fékeztem le a kórház előtt és már rohantam is fel a lépcsőn. A műtőben volt még és bármennyire erőszakoskodtam nem engedtek be. Vánszorogtak a percek. Nem beszéltünk Johnnal, egyikünk sem tudott az idegességtől kommunikálni. Féltés és félelem volt bennünk. Nem veszthetjük el, az nem történhet meg! Kitolták végre! Feje bevolt kötve, teste egy zöld lepedővel volt le takarva. Nem volt magánál! Mögötte jött az orvos, megköszörülte torkát és hozzám fordult.- Ön a férje? Igen!- válaszoltam nem túl meggyőzően. Nos, Uram!- folytatta. A felesége túlélte, felfog épülni. Kisebb fejsérülése és komoly belső vérzése volt. Sikerült időben meg műteni. De a gyerek…….hát ő nem élte túl, nem tudtuk megmenteni, olyan sérüléseket szenvedett, ami azonnali halált okozott. Nagyon sajnálom!! Sajnos a felesége méhét is el kellett távolítani a sérülésekből adódóan nem tehettünk mást! Nem tudtam megszólalni. Összetörtem! John üvöltött, őrjöngött fájdalmában! Nem tudtam lecsillapítani és nem is akartam! Fájjon, csak fájjon, hátha megyek a fiam után! Egy pici élet, amit annyira vártunk, egy kis lélek, aki arra várt, hogy élhessen, hogy megismerje a nagyvilágot, a jót, a rosszat, hogy megtudja mi az, hogy szeretni mi az, hogy boldognak lenni. Ő már nem tudja meg! Lelke már egy új testet keres. A kórterembe leültem Viktória ágya mellé és néztem, ahogy elveszetten, öntudatlanul fekszik. Próbáltam elgondolni, miként tudom neki a legtapintatosabban elmondani mi történt.

Előre féltem, és láttam amint összeomlik. Vártam, hogy magához térjen, de egyben féltem is. Nem kérdés hogy nekem kell vele közölni mégis rettentően hálátlan feladat. A saját fájdalmam mellett az övét is fel kell vállalnom. Nehéz órák voltak hátra. Az altató hatása miatt nem tért észhez sokáig, néha felrebbentette szemhéját, de azon nyomban vissza is nehezedett a kábulattól. Hajnalodott! Kinéztem az ablakon és próbáltam koncentrálni a tájra. Egyéb esetben azt mondhatnám, hogy szép helyre épült a kórház. Dombok övezték az épületet mintegy védelmezve a város forgatagától. A dobokon túlnőve fenyőfák sora állt szabályos térközöket hagyva egymás között. A kelő nap fénye sárgás vörös lávaként folyt le a domb oldalán maga alá temetve a többszintes építményt és fokozatosan a környező tájat is. Sam!-halottam Viktória elgyötört hangját. Mi történt? Ez volt az a kérdés, amitől annyira féltem. Az ágya szélére ültem, megfogtam hideg kezét és elcsukló hangon, könnyeimmel küszködve elmondtam neki mindent. Nem tudott sírni sem, csak nézett maga elé, a sokk szorosan tartotta a markában.

Éreztem a harcot, amit vív, éreztem a keserűséget, éreztem háborgó lelke összes rezdülését. John, mint egy rádióvevő mindent érzékelt, mindent közvetített. Bár ne tette volna. Kishíján összeroppantam ezalatt a kettős teher alatt. A saját gyászom mellett egy anya összeomlását is cipelnem kellett. Bezárkózott, egy szót sem szólt! Ijesztő volt, ahogy a távolba mered és keresi a visszautat. Napokig szinte el sem mozdultam mellőle. Próbáltam a lehetetlent! Vigasztalni! Nem tudom, hogy képzeltem, hiszen még magamban sem tudtam túljutni a megrázkódtatáson. Beszéltem neki örökbe fogadásról, boldogságról, gyönyörű jövőképet tártam elé, de hasztalan. Neki csak a most volt és ez a gyötrelem.

Folytatom………

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: